Kapubeálló, balra, hátra. Ez volt a kihúzott feladat, amit a rutinvizsgán teljesítenem kellett. Mert persze tizenhét évesen, amikor kinőttünk a Matchboxokból, meg már a számítógépes játékokból is, ahogy lehetett, mentünk jogosítványt csináltatni.

Akkoriban még külön esemény volt a rutinvizsga, ahol arról kellett számot adnunk, hogy tisztában vagyunk az autók alapvető műszaki felépítésével és működésével, valamint tudjuk őket kezelni is.

A kötelező részben kellett SIKKesen elindulni az autóval (ki ne ismerné: Sebesség, Irányjelző, Kézifék, Körültekintés), felgyorsulni, váltani, fékezni, a vizsga második részében pedig húzni egy feladatot. Izzócsere, kerékcsere, emelkedőn elindulás, ilyesmik.

Na meg, a kapubeállók: előre vagy hátra, jobbra vagy balra.

Emlékeim szerint nem nagyon izgultam. Egyrészt, mert mire a vizsgához értünk, apám már megtanított mindenféle eldugott forgalommentes (és természetesen lezárt) utakon az autóvezetés alapjaira, másrészt mert Pista bácsival, az oktatómmal többször is végigpróbáltuk a lehetséges repertoárt a rutinpályán a fehér Zsiguli volánja mögött.

Vajon ez a fűzöld szín gyári?

A fehér Ezerkettes már a kilencvenes évek végén sem számított túl fiatal autónak, Pista bácsi azonban nem akarta lecserélni, pedig az oktatók akkoriban már inkább Suzukikkal, Opel Astrákkal, Volkswagen Golfokkal vagy a tanulók között legendás hírű, az Isuzutól származó dízelmotorral szerelt Opel Corsákkal dolgoztak.

Nekem pedig maradt a Zsiguli a vékony és szervótlan kormánnyal, a nagy hangjával és a hátsókerék-hajtással, ami a legjobb dolog az orosz szovjet műremekben.

Persze a kilinccsel előre menést nem az oktató fehér, hanem nagyapám addigra már szőlőbe járósnak lefokozott zöld Zsigulijával próbáltuk ki egy kis szabolcsi földúton, de ez egy másik sztori.

A bójákkal jelzett kapubeállóba előírásszerűen betolattam, a vizsga sikerült, mehettünk forgalomba. Kellemes emlék az a rég elmúlt pár hét, amikor ketten-hárman, mindig változó összetételben jártunk autót vezetni. A vidéki nagyváros forgalma, Pista bácsi határozott, mégis nyugodt hangja, a Zsiguli tavaszi naptól felhevült műbőr üléseinek illata.

A rutin után a forgalmi vizsga is elsőre sikerült, a jogosítványom azóta többször is meg kellett már újítanom, Pista bácsi és az ő fehér Zsigulija azonban még ma is eszembe jut néha, amikor be kell tolatni valahová.

A kép a Pixabayról lett átvéve.

Minden az óvodában kezdődött.

Az áramvonalas, hűvös fém, a fekete festés, a hátsó spoiler, a kinyitható ajtók mögött megbújó kidolgozott beltér. Egy Matchbox. Méghozzá egy Porsche, bár azt akkor sem én, sem a tulajdonosa, Zoli nem tudta.

Annyira lenyűgöző és annyira más volt, mint az oviban lévő többi játék, hogy minden fiú azzal szeretett volna játszani a kék csoportban, de az udvaron még a piros és a zöld csoportból is odajöttek hozzánk – természetesen hozzánk, mert Zolival elválaszthatatlanok voltunk az óvodában és a panelek alatti játszótéren egyaránt – hogy szeretnék megnézni, kézbe fogni és kipróbálni, „milyenek a rugói”.

A fekete Porsche Matchbox, ami egészen más volt, mint a korábbi, gyakran nagy, bumfordi és esetlen játékautók, igazi látványosság lett a vidéki kisváros ovijában. Kézről kézre járt, tologattuk, gurítottuk, együtt próbáltuk kitalálni, hogy hol is lehet vajon Macau, ahol az alján lévő felirat szerint gyártották.

A népszerűségnek, a gyakori használatnak azonban meglett az ára is: a spoiler jobb sarkáról egy ütközést követően lepattant a festék. Az elkövető nem lett meg, mint manapság, oly sok utcán történő autómeghúzás után sem. Zoli persze nagyon szomorú volt, de aztán rájöttünk, hogy ez

a kis esztétikai hiba nem befolyásolja a használhatóságot

és a Porsche ugyanúgy boldog perceket szerez sérülten is.

Aztán jött az iskola, ahol már nem együtt jártunk Zolival, a barátság azonban természetesen megmaradt. Közös focizások, BMX (Kék gumik, kék ülés, akkoriban elképesztően menő dolog volt!), majd kicsit később számítógépes játékok. Autóversenyek, természetesen. Egymás elleni, egy billentyűzeten vívott, vérre menő csaták, test-test elleni küzdelem.

Aztán néhány év múlva – a Jawa Babettával és Romettel töltésen motorozások közvetlen folyományaként – amilyen hamar csak lehetett, B kategóriás jogosítvány. Azóta pedig nincs megállás. Olyannyira nincs, hogy mára

a szenvedélyem lett a munkám is,

minden nap autók vételével és eladásával foglalkozom. Szeretem őket és azt gondolom, a több éves tapasztalatnak köszönhetően értek is hozzájuk. Rengeteg típussal találkoztam, nagyon sokféle autót vezettem már – igen, Porschét is – és az ovi óta tudom, hogy néhány, használatból eredő sérülés még nem a világ és hogy minden használt autóban van valami érték. Ezt keresem és mutatom meg vevőimnek is.

Lehet, nekik is volt Matchbox-uk az óvodában.

Nektek volt?

Bár a fotók nem az eredeti fekete Porschet mutatják, akinek volt, ezekről a képekről is érti, miről beszéltem. A képek Piaxabay-ről lett letöltve,Pentapfel és fotoblend készítette